Túrmezei Erzsébet – Vallok a papírnak

Papír, fehér papír az asztalon,
te régi jó barát,
új lehetőség, kedves alkalom:
emlékszel még arra a kisleányra,
aki szeretve megsimogatott,
mint üresen várakozó lapot?
Te voltál ihletője, biztatója,
hogy kicsi verseivel telerója
reásugárzó fehérségedet.
Hányszor föléd hajolt,
papír, fehér papír az asztalon.
És most úgy érezem, tartozom neked.
Rajtad már annyit írtam,
s rólad még sohse mondtam éneket.

Tudom, te nem is várod.
Olyan csendesen, alázatosan
szolgálsz az embereknek.
Csak ha hiányzol, akkor emlegetnek.
Azért szeretlek,
mert annyi mindent lehet írni rád:
vigasztalást, hova betért a bánat,
üzenetet és csengő rímű verset
és egyszer volt, hol nem volt, szép mesét.

Papír, fehér papír az asztalon,
te régi rongyokból, gyűrt lapokból támadt,
szemétre dobott ócskaságból újult,
sugárzó tisztaság,
vallok neked:
szeretném én is a te életed.
Engemet: gyűrött, rongyos, rossz papírt
a világ tolla régen teleírt,
de Krisztus által lehet újulásom.
Lehetek hófehér: Isten papírja,
melyre gyógyító leveleit írja
az emberek szívének.
Hadd emlegessék a levél íróját.
Feléje szálljon minden hálaének.

Ó, csak csendesen, alázatosan,
tisztán várnék mindennap a kezére,
míg feltetszik rajtam az Ő írása!
Ezt akarom.
Nem vágyom semmi másra.
Erre a tisztaságra, újulásra.
A te szolgálatodra, életedre,
papír, fehér papír az asztalon.

1946