Kárász Izabella – Hol vagy?

És hűvös alkony hullt a fákra,
és jött az Isten számadásra.
A kert fái mind félreálltak,
szótlanul, némán, prédikáltak.
Hova is rejtőzhet az ember?
Rejtheti hegy, fedheti tenger,
mégis minden rejtőzködését,
titkát, bűnét, nem látszó énjét,
mélybe jutását Isten látja!
Feltetszik az kérdő szavára…
Az ember mindig leleplezve
áll Istenével szemtől szembe!

Hol vagy?!
Ma hozzám ért e kérdés.
Találkozott magasság, mélység,
a valóság a képzelettel.
Hisz válaszolni kell majd egyszer.
Hol vagy? Az Isten közelében?
Közelebb, mint valaha régen,
mikor először láttad arcát,
vagy a felhők már eltakarták
előled őt, a mindhiába
hajt a napok végtelen árja
valameddig, s aztán megállasz,
mint mások, te is mélybe szállasz…

Hol vagy? A hajnal úgy talált rám,
Szememben könny volt, tört szivárvány.